2014. május 20., kedd

03. Utazás

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy ennyit késtem, de egy percem sem volt, de a lényeg, hogy most készen van! Köszönöm a pipákat és a biztató kommenteket, rettentően jól esnek! Jó olvasást!

Hope Wright

Connor, mint kiderült kedves srác, de túlságosan is hű akar maradni a rosszfiús stílusához. Közérzetem kezdett kicsit lenyugodni, de még mindig szorongtam. Féltem mi lesz apuval, s tartottam a jövőmtől is. Fogalmam sincs, mit kezdenek majd velem, remélem semmi morbid dolog sem fog történni. Bár, én már annak a tudatával is beérném, hogy minek hoztak ide, vagyis raboltak el. És miért pont engem? Vagy csak szúrópróba szerűen választottak? Annyi megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben, teljesen meg voltam zavarodva, de próbáltam agyilag a földön maradni, és arra figyelni mit mondanak. Egész életemben rettegtem a fájdalomtól. Apa és az orvos szerint ezt csak a stressz váltja ki. Kiskoromban nagyon zárkózott, s idegkirohanásaim is voltak. Ezt főként annak köszönhetem, hogy édesanyám sosem volt mellettem. Mindig is rossz volt látni, ahogyan a játszótér mellett elsétálva boldog gyerekek, s az őket követő aggódó édesanyák zsibongtak. S a szívem csak akkor szorult össze igazán, mikor meghallottam a gyerekek száját elhagyó mondatokat, melyekkel anyukat szidják, hogy miért nem mászhatnak fel a játszóház tetejére.
- Akkor fogd a bőröndöd, és itt sem vagyunk. – gondolkozásomból kizökkenve ragadtam meg a ruháimat tartalmazó tárgy nyakát, s követtem az előttem lévő fiút. A fehér lépcsőt körbeölelő korlátba szorosan kapaszkodtam jobb kezemmel, nehogy a bőrönd súlya miatt elessek. Lent négy fiú várt minket, teljes felszerelésben. Brad-et már felismertem, de rajta kívül volt még egy göndör srác. Felsője alól tetoválások tűnten ki, egészen pontosan két madár. Rövid ujjúja miatt, kilátszott felkarja, amin úgyszintén tetkók voltak. Arca alapverően kedves arcberendezéssel bír, lábai enyémeknél is formásabbak voltak. Mellette egy világos barna, pár szőkésebb tinccsel ellátott fiú állt. Kék szemét távolról látni lehet, teste kidolgozott. Brad mellett egy szőke hajú, egészen férfias külsővel, barna szemekkel fiatalember állt.
- Hope, ő Harry – mutatott a tetoválásokban fürdő fiúra – ő James – most a másik kék szemmel rendelkező emberre mutatott – ő Brad, de őt már ismered, ha minden igaz, ő pedig Tristan. – emelte úját a szőke srácra. Mindenki bőröndjét maga után húzva hagyta el a házat. Rossz előérzeteim támadtak, lábaim a földbe gyökereztek. Levegővételem ismét felgyorsult, kezeim, s homlokom izzadni kezdtek. Torkomban gombóc keletkezett, összességében iszonyat kellemetlen érzést nyújtottak a reakcióim. Tenyeremmel görcsösen fogtam bőröndöm, s onnantól a külvilág teljesen megszűnt. Csak én voltam, meg a félelem. Először azt hittem higgadtan, és átgondoltan tudom, majd kezelni a helyeztet, de ez nem nekem való. Én még a sötétben is félek! Testrészeim hirtelen remegésbe kezdtek, majd’ összeomlottam. Lábaim számára testsúlyom a kétszeresére nőtt, s ha nem kap el valaki, összeesem. Félve néztem „megmentőmre”, akiben Harry személyét véltem felfedezni.
- Ha, nem jössz, a saját lábadon kénytelen leszek kicipelni téged! – mondta morcosan. Hangomat akármennyire is kerestem, nem találtam meg, így a könnyebb utat választva, egy bólintással jeleztem. Keze elhagyta derekamat, s csomagomat felkapva vitte ki helyettem. Lábaimmal aprókat lépegettem, reménykedve valaki kiment. Bár ki is jönne el értem? Senki sem tudja, hol vagyok, de mégis bíztam valami természetfeletti csodában, ami természetesen nem jött, s immáron a kocsiban ülve szorongok a két göndör herceg mellett. Mind a ketten az ablakon bámulnak kifelé, miközben a velünk szemben ülő hármasnak, majd’ szétszakad a hasuk a nevetéstől. Egy kisebb buszféleséggel mentünk a repülőtérre, legalább is gyanítom, hogy oda. Mint már Brad is említette Sydney-be megyünk. Sosem voltam még ott, ha mást nem is legalább világot látok egy kicsit. Próbálkozom elterelni a gondolataimat, kizárni a körülöttem történő dolgokat, de ezt nem lehet egyik percről a másikra megemészteni. Lábaim még mindig remegtek, szám is teljesen kiszáradt. Egyszer csak a kocsi egy hatalmasat fékezett, s mivel testemben semmi tartás sem volt, előrebuktam. Csakis az övemnek köszönhetően nem kötöttem ki a padlón, bár a fiúk így is kiröhögtek, amitől csak még jobban magamba mélyedtem. Nem szerettem a középpontban lenni, de azt végképp utáltam, ha rajtam röhögnek.
- Kér valaki valamit? – nézett egyesével végig rajtunk Tristan. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy ez egy benzinkút.
- Hozol neked a Twix-et? – kérdezte Harry. Rajta kívül a többiek vagy kekszet, vagy egy üveg vizet kértek. Mire rám nézett, korgott egyet a gyomrom. Gyorsan hasamhoz kaptam, nem tudom miért, ez ilyen reflex.
- Te gyere be velem, és válassz, amit akarsz. – ismét csak bólintottam, s követtem a szőke fiút.

Brad Simpson 

Eddig minden zökkenőmentesem megy, s remélem ez így is marad. Azon kívül, hogy Hope kicsit remeg, s érezhető körülötte a félelem, nincs különösebb baja. Máskor már rég telerókázták a kocsinkat.
- Ugye mindenkinél itt van a jegye? – nyújtózkodtam egyet. Már egy órája megyünk, így igen csak rám fért. A srácok zsebüket ellenőrizve jeleztek egy biccentéssel, legalább e felől sem kell aggódnom.
- Nekem valami nem tiszta. – emelte fel egyik úját Harry, mire mindenki érdeklődve felé kapta a tekintetét.
- Egyszer Hope apja biztos meg fogja tudni kik is rabolták el a lányát. És higgyétek el, ha rájön, hogy mi voltunk nem minket fog először megkeresni és megölni, hanem Dylan-t. De, akkor ő miért nem jött velünk? – van benne valami. Mondjuk, ha még fizet is, és rájön, hogy mi voltunk az elrablók, akkor is kinyír minket. Nem tudom, hogy a főnök ezt hogy gondolta, de mi ezen állás szerint – ha csak nem talál meg minket – halottak vagyunk. És akkor már a pénznek sincs értelme.
- Hol vannak már Tristan-ék? – nyugtalankodtam. Már 10 perce abban a retkes boltban vannak. Fejemet visszahajtottam a támlára, de rögtön fel is kaptam.

- Srácok, az ott nem Hope? – céloztam a menekülő lányra.

2 megjegyzés: