02. Ébredés

Sziasztok! Kisebb késé után megszületett a második rész is! Köszönöm a feliratkozókat és a kommenteket, meg persze a pipának! Jó olvasást!

Hope Wright

Kényelmetlenül forgolódtam az ágyamon, fájt a fejem, s az álmom sem volt a legkellemesebb. Csak 5 fiúra emlékszem, akik betörőruhát viseltek. Szemeimet kinyitva tárult elém egy teljesen idegen szoba. Azonnal ülő helyzetbe kaptam magamat, s a takarót is feljebb húztam magamon. A takaró alá pillantva győződtem meg róla, hogy rajtam van a pizsamám. Lassan kezdtem bepánikolni, a levegőt gyorsabban kezdtem venni, fejemet ide-oda kapkodtam. Mikor a pajzsom kezdett meggátolni a levegővételben, levettem a fejemről. Látószervemmel jobban körbenéztem, s egy ajtót pillantottam meg. Agyam rögtön azon kezdett kattogni, hogy vajon ki menjek-e? Sosem voltam az a félős kislány, de Superman-hoz sem hasonlítanám magamat. Levegővételemet rendszerezve tettem le fedetlen lábfejemet a hideg padlóra, mire felszisszentem. Nem szerettem a hideget, mindig is meleg párti voltam, s vagyok. Lábujjhegyen folytattam az utamat, a titokzatos ajtóig. Éppen csak ujjperceimet helyeztem rá a kilincsre, mikor beszédet hallottam.

„ - És most mi lesz a csajjal?” – kérdezte egy rekedtes, mély hang, s ettől olyan férfias.

„- Tesszük azt, amit Dylan mondott.” – hallottam a neked eléggé keveset mondó választ. Ez is egy fiú hang volt, de az előzőnél fiatalabb, s vékonyabb. Ezután pár másodperccel, léptek zaja ütötte meg füleim. A hirtelen idegesség, s félelem keveréke kezdte ostromolni testem, s emiatt gondolkodásom is cserbenhagyott. Egyetlen dolgot láttam szemeim előtt lebegni, ami az, hogy visszabújok az ágya, majd azt tettetem, hogy alszom. Tervemet célba vittem, szemeimet lecsuktam, s lassan szuszogni kezdtem. Ajtócsapódás robaja visszhangzott az üres szobában. Kicsit összerezzentem, majd imádkozni kezdtem, hátha nem hallotta meg. Csendben jött felém az idegen, s mikor bemélyedt mellettem az ágy, egy kisebb szívrohamot kaptam. Vállamnál puha ujjak tapintását éreztem, s akaratom ellenére kezdtem újra visszazuhanni álmomba.

- Ébren vagy? Csak mer’ hamarosan megyünk Sydney-be. – azonnal kipattantak szemeim, ismét ülő helyzetbe löktem magamat, mire egy megdöbbent fiú arcával találtam szembe magam. Összességében jól, na jó, rettentően jól néz ki. Haja enyhén göndör, szemei barnák. Arcberendezése tökéletes.

Brad Simpson 

Megdöbbenve néztem Hope-ra, kissé megijesztett. Láttam, ahogyan részletesebben megnéz, s gondolkozni kezd.

- Amúgy, ha esetleg kíváncsi lennél a nevemre, Bradley Simpson vagyok, de csak Brad. – nyújtottam felé kezem. Lehet, hogy most raboltam el pár társammal, azonban tisztelettudó vagyok.

- Hope. – nyögte ki bátortalanul, s kis tenyerét enyémbe helyezte, igaz kicsit habozva. Mosolyogva könyveltem el, miszerint nagyon meg van zavarodva, s azt sem tudja, mit csináljon. Nem először rabolok el valakit, először mindenki így viselkedik. Utána elkezdenek hisztizni, hogy azonnal mondjam el, hol vannak és mi lesz.

- Tudnod kell, hogy elhoztuk pár cuccodat, ott vannak a melletted fekvő táskában. Öltözz fel, utána gyere ki és indulhatunk. – álltam fel az ágyról. Tekinteték érdeklődve, mégis lassan vezette az ágy mellé. Még mindig olyan kis ártatlanul nézett, de sajnos nem szórakozhatok rajta többet, nekem is pakolnom kell. A ruháimat már összedobtam egy bőröndbe, csak a fürdőszobai kellékeimet kell elcsomagolnom. Szobámba benyitva gondolkozni kezdtem, hogy van-e egy felesleges bőröndöm, végül is furcsa lenne egy nagy táskával felszállni a repülőre. A legkisebb feltűnést is kerülnünk kell. Szekrényem aljában találtam egy vöröses árnyalatú, bőröndöt, s rögtön át is vittem a mellettem helyezkedő szobába. Kopogtam, s miután jelezte, hogy bemehetek, bevittem neki.

- Ebbe gyorsan pakold bele a ruháidat meg még hoztunk egyéb dolgokat is, azokat is tedd bele. – bólintott egyet, s elhagytam a szobát.

- Brad! – kiabált utánam a jelek szerint Harry. Hátrafordulva vártam meg, míg beér.

- Itt vannak a jegyek. Tedd el a csajét is, vagy csinálj vele, amit akarsz. – reggelt drága Haroldunk mindig ideges, ez biztosan egy családi örökség. Mind a kettő jegyet a zsebembe erőszakoltam, majd miután végeztem a csomagolással, kivittem a dolgaimat, hogy be tudjam tenni a kocsiba. Hope-ot még nem láttam sehol, mondjuk nem is tudja merre kéne kimenni.

Hope Wright

Idegesen öltözködtem a szobámban, viszont az egyetlen kisebb megnyugvást az okozta, hogy az elrablóim elhozták a nyakláncomat és a többi ékszerem. Egy pirosas, hátul csipkézett felsőt vettem fel, s egy hozzáillő vajszínű nadrágot. Azt is a szerencsének könyveltem el, hogy elhozták a kedvenc conversemet, így még azt is felvehettem. Nyakamba tettem anyámtól kapott nyakláncomat is, ami nem más, mint egy álomfogó. Egyik karkötőmet is felvettem, utána ruháimat kezdtem összeszedni. Mire végeztem, egy szőke hajú, kék szemű fiú rontott be hozzám. Összerezzentem ijedtségemben, majd vártam mit mond.

- Én Connor vagyok. – mutatkozott be, s én is elmondtam neki a nevem.