2014. május 20., kedd

03. Utazás

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy ennyit késtem, de egy percem sem volt, de a lényeg, hogy most készen van! Köszönöm a pipákat és a biztató kommenteket, rettentően jól esnek! Jó olvasást!

Hope Wright

Connor, mint kiderült kedves srác, de túlságosan is hű akar maradni a rosszfiús stílusához. Közérzetem kezdett kicsit lenyugodni, de még mindig szorongtam. Féltem mi lesz apuval, s tartottam a jövőmtől is. Fogalmam sincs, mit kezdenek majd velem, remélem semmi morbid dolog sem fog történni. Bár, én már annak a tudatával is beérném, hogy minek hoztak ide, vagyis raboltak el. És miért pont engem? Vagy csak szúrópróba szerűen választottak? Annyi megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben, teljesen meg voltam zavarodva, de próbáltam agyilag a földön maradni, és arra figyelni mit mondanak. Egész életemben rettegtem a fájdalomtól. Apa és az orvos szerint ezt csak a stressz váltja ki. Kiskoromban nagyon zárkózott, s idegkirohanásaim is voltak. Ezt főként annak köszönhetem, hogy édesanyám sosem volt mellettem. Mindig is rossz volt látni, ahogyan a játszótér mellett elsétálva boldog gyerekek, s az őket követő aggódó édesanyák zsibongtak. S a szívem csak akkor szorult össze igazán, mikor meghallottam a gyerekek száját elhagyó mondatokat, melyekkel anyukat szidják, hogy miért nem mászhatnak fel a játszóház tetejére.
- Akkor fogd a bőröndöd, és itt sem vagyunk. – gondolkozásomból kizökkenve ragadtam meg a ruháimat tartalmazó tárgy nyakát, s követtem az előttem lévő fiút. A fehér lépcsőt körbeölelő korlátba szorosan kapaszkodtam jobb kezemmel, nehogy a bőrönd súlya miatt elessek. Lent négy fiú várt minket, teljes felszerelésben. Brad-et már felismertem, de rajta kívül volt még egy göndör srác. Felsője alól tetoválások tűnten ki, egészen pontosan két madár. Rövid ujjúja miatt, kilátszott felkarja, amin úgyszintén tetkók voltak. Arca alapverően kedves arcberendezéssel bír, lábai enyémeknél is formásabbak voltak. Mellette egy világos barna, pár szőkésebb tinccsel ellátott fiú állt. Kék szemét távolról látni lehet, teste kidolgozott. Brad mellett egy szőke hajú, egészen férfias külsővel, barna szemekkel fiatalember állt.
- Hope, ő Harry – mutatott a tetoválásokban fürdő fiúra – ő James – most a másik kék szemmel rendelkező emberre mutatott – ő Brad, de őt már ismered, ha minden igaz, ő pedig Tristan. – emelte úját a szőke srácra. Mindenki bőröndjét maga után húzva hagyta el a házat. Rossz előérzeteim támadtak, lábaim a földbe gyökereztek. Levegővételem ismét felgyorsult, kezeim, s homlokom izzadni kezdtek. Torkomban gombóc keletkezett, összességében iszonyat kellemetlen érzést nyújtottak a reakcióim. Tenyeremmel görcsösen fogtam bőröndöm, s onnantól a külvilág teljesen megszűnt. Csak én voltam, meg a félelem. Először azt hittem higgadtan, és átgondoltan tudom, majd kezelni a helyeztet, de ez nem nekem való. Én még a sötétben is félek! Testrészeim hirtelen remegésbe kezdtek, majd’ összeomlottam. Lábaim számára testsúlyom a kétszeresére nőtt, s ha nem kap el valaki, összeesem. Félve néztem „megmentőmre”, akiben Harry személyét véltem felfedezni.
- Ha, nem jössz, a saját lábadon kénytelen leszek kicipelni téged! – mondta morcosan. Hangomat akármennyire is kerestem, nem találtam meg, így a könnyebb utat választva, egy bólintással jeleztem. Keze elhagyta derekamat, s csomagomat felkapva vitte ki helyettem. Lábaimmal aprókat lépegettem, reménykedve valaki kiment. Bár ki is jönne el értem? Senki sem tudja, hol vagyok, de mégis bíztam valami természetfeletti csodában, ami természetesen nem jött, s immáron a kocsiban ülve szorongok a két göndör herceg mellett. Mind a ketten az ablakon bámulnak kifelé, miközben a velünk szemben ülő hármasnak, majd’ szétszakad a hasuk a nevetéstől. Egy kisebb buszféleséggel mentünk a repülőtérre, legalább is gyanítom, hogy oda. Mint már Brad is említette Sydney-be megyünk. Sosem voltam még ott, ha mást nem is legalább világot látok egy kicsit. Próbálkozom elterelni a gondolataimat, kizárni a körülöttem történő dolgokat, de ezt nem lehet egyik percről a másikra megemészteni. Lábaim még mindig remegtek, szám is teljesen kiszáradt. Egyszer csak a kocsi egy hatalmasat fékezett, s mivel testemben semmi tartás sem volt, előrebuktam. Csakis az övemnek köszönhetően nem kötöttem ki a padlón, bár a fiúk így is kiröhögtek, amitől csak még jobban magamba mélyedtem. Nem szerettem a középpontban lenni, de azt végképp utáltam, ha rajtam röhögnek.
- Kér valaki valamit? – nézett egyesével végig rajtunk Tristan. Az ablakon kinézve megállapítottam, hogy ez egy benzinkút.
- Hozol neked a Twix-et? – kérdezte Harry. Rajta kívül a többiek vagy kekszet, vagy egy üveg vizet kértek. Mire rám nézett, korgott egyet a gyomrom. Gyorsan hasamhoz kaptam, nem tudom miért, ez ilyen reflex.
- Te gyere be velem, és válassz, amit akarsz. – ismét csak bólintottam, s követtem a szőke fiút.

Brad Simpson 

Eddig minden zökkenőmentesem megy, s remélem ez így is marad. Azon kívül, hogy Hope kicsit remeg, s érezhető körülötte a félelem, nincs különösebb baja. Máskor már rég telerókázták a kocsinkat.
- Ugye mindenkinél itt van a jegye? – nyújtózkodtam egyet. Már egy órája megyünk, így igen csak rám fért. A srácok zsebüket ellenőrizve jeleztek egy biccentéssel, legalább e felől sem kell aggódnom.
- Nekem valami nem tiszta. – emelte fel egyik úját Harry, mire mindenki érdeklődve felé kapta a tekintetét.
- Egyszer Hope apja biztos meg fogja tudni kik is rabolták el a lányát. És higgyétek el, ha rájön, hogy mi voltunk nem minket fog először megkeresni és megölni, hanem Dylan-t. De, akkor ő miért nem jött velünk? – van benne valami. Mondjuk, ha még fizet is, és rájön, hogy mi voltunk az elrablók, akkor is kinyír minket. Nem tudom, hogy a főnök ezt hogy gondolta, de mi ezen állás szerint – ha csak nem talál meg minket – halottak vagyunk. És akkor már a pénznek sincs értelme.
- Hol vannak már Tristan-ék? – nyugtalankodtam. Már 10 perce abban a retkes boltban vannak. Fejemet visszahajtottam a támlára, de rögtön fel is kaptam.

- Srácok, az ott nem Hope? – céloztam a menekülő lányra.

2014. május 1., csütörtök

02. Ébredés

Sziasztok! Kisebb késé után megszületett a második rész is! Köszönöm a feliratkozókat és a kommenteket, meg persze a pipának! Jó olvasást!

Hope Wright

Kényelmetlenül forgolódtam az ágyamon, fájt a fejem, s az álmom sem volt a legkellemesebb. Csak 5 fiúra emlékszem, akik betörőruhát viseltek. Szemeimet kinyitva tárult elém egy teljesen idegen szoba. Azonnal ülő helyzetbe kaptam magamat, s a takarót is feljebb húztam magamon. A takaró alá pillantva győződtem meg róla, hogy rajtam van a pizsamám. Lassan kezdtem bepánikolni, a levegőt gyorsabban kezdtem venni, fejemet ide-oda kapkodtam. Mikor a pajzsom kezdett meggátolni a levegővételben, levettem a fejemről. Látószervemmel jobban körbenéztem, s egy ajtót pillantottam meg. Agyam rögtön azon kezdett kattogni, hogy vajon ki menjek-e? Sosem voltam az a félős kislány, de Superman-hoz sem hasonlítanám magamat. Levegővételemet rendszerezve tettem le fedetlen lábfejemet a hideg padlóra, mire felszisszentem. Nem szerettem a hideget, mindig is meleg párti voltam, s vagyok. Lábujjhegyen folytattam az utamat, a titokzatos ajtóig. Éppen csak ujjperceimet helyeztem rá a kilincsre, mikor beszédet hallottam.
„ - És most mi lesz a csajjal?” – kérdezte egy rekedtes, mély hang, s ettől olyan férfias.
„- Tesszük azt, amit Dylan mondott.” – hallottam a neked eléggé keveset mondó választ. Ez is egy fiú hang volt, de az előzőnél fiatalabb, s vékonyabb. Ezután pár másodperccel, léptek zaja ütötte meg füleim. A hirtelen idegesség, s félelem keveréke kezdte ostromolni testem, s emiatt gondolkodásom is cserbenhagyott. Egyetlen dolgot láttam szemeim előtt lebegni, ami az, hogy visszabújok az ágya, majd azt tettetem, hogy alszom. Tervemet célba vittem, szemeimet lecsuktam, s lassan szuszogni kezdtem. Ajtócsapódás robaja visszhangzott az üres szobában. Kicsit összerezzentem, majd imádkozni kezdtem, hátha nem hallotta meg. Csendben jött felém az idegen, s mikor bemélyedt mellettem az ágy, egy kisebb szívrohamot kaptam. Vállamnál puha ujjak tapintását éreztem, s akaratom ellenére kezdtem újra visszazuhanni álmomba.
- Ébren vagy? Csak mer’ hamarosan megyünk Sydney-be. – azonnal kipattantak szemeim, ismét ülő helyzetbe löktem magamat, mire egy megdöbbent fiú arcával találtam szembe magam. Összességében jól, na jó, rettentően jól néz ki. Haja enyhén göndör, szemei barnák. Arcberendezése tökéletes.

Brad Simpson 

Megdöbbenve néztem Hope-ra, kissé megijesztett. Láttam, ahogyan részletesebben megnéz, s gondolkozni kezd.
- Amúgy, ha esetleg kíváncsi lennél a nevemre, Bradley Simpson vagyok, de csak Brad. – nyújtottam felé kezem. Lehet, hogy most raboltam el pár társammal, azonban tisztelettudó vagyok.
- Hope. – nyögte ki bátortalanul, s kis tenyerét enyémbe helyezte, igaz kicsit habozva. Mosolyogva könyveltem el, miszerint nagyon meg van zavarodva, s azt sem tudja, mit csináljon. Nem először rabolok el valakit, először mindenki így viselkedik. Utána elkezdenek hisztizni, hogy azonnal mondjam el, hol vannak és mi lesz.
- Tudnod kell, hogy elhoztuk pár cuccodat, ott vannak a melletted fekvő táskában. Öltözz fel, utána gyere ki és indulhatunk. – álltam fel az ágyról. Tekinteték érdeklődve, mégis lassan vezette az ágy mellé. Még mindig olyan kis ártatlanul nézett, de sajnos nem szórakozhatok rajta többet, nekem is pakolnom kell. A ruháimat már összedobtam egy bőröndbe, csak a fürdőszobai kellékeimet kell elcsomagolnom. Szobámba benyitva gondolkozni kezdtem, hogy van-e egy felesleges bőröndöm, végül is furcsa lenne egy nagy táskával felszállni a repülőre. A legkisebb feltűnést is kerülnünk kell. Szekrényem aljában találtam egy vöröses árnyalatú, bőröndöt, s rögtön át is vittem a mellettem helyezkedő szobába. Kopogtam, s miután jelezte, hogy bemehetek, bevittem neki.
- Ebbe gyorsan pakold bele a ruháidat meg még hoztunk egyéb dolgokat is, azokat is tedd bele. – bólintott egyet, s elhagytam a szobát.
- Brad! – kiabált utánam a jelek szerint Harry. Hátrafordulva vártam meg, míg beér.
- Itt vannak a jegyek. Tedd el a csajét is, vagy csinálj vele, amit akarsz. – reggelt drága Haroldunk mindig ideges, ez biztosan egy családi örökség. Mind a kettő jegyet a zsebembe erőszakoltam, majd miután végeztem a csomagolással, kivittem a dolgaimat, hogy be tudjam tenni a kocsiba. Hope-ot még nem láttam sehol, mondjuk nem is tudja merre kéne kimenni.

Hope Wright

Idegesen öltözködtem a szobámban, viszont az egyetlen kisebb megnyugvást az okozta, hogy az elrablóim elhozták a nyakláncomat és a többi ékszerem. Egy pirosas, hátul csipkézett felsőt vettem fel, s egy hozzáillő vajszínű nadrágot. Azt is a szerencsének könyveltem el, hogy elhozták a kedvenc conversemet, így még azt is felvehettem. Nyakamba tettem anyámtól kapott nyakláncomat is, ami nem más, mint egy álomfogó. Egyik karkötőmet is felvettem, utána ruháimat kezdtem összeszedni. Mire végeztem, egy szőke hajú, kék szemű fiú rontott be hozzám. Összerezzentem ijedtségemben, majd vártam mit mond.

- Én Connor vagyok. – mutatkozott be, s én is elmondtam neki a nevem.